Táncos novellák

Tango pasión – novella

–  Annyi érzelem és szenvedély van benned, mint egy darab fában!

Nem ezek voltak Alíz utolsó hozzám intézett szavai, de ez a mondata fejezte ki tizenhét és fél perces monológja velejét, aminek egyetlen célja volt: szakítani velem. Szakítani fog, ez nem volt kérdés. Mi másért ültünk volna be a Westend egyik puccos kávézójába szombat délután négykor? Hiszen amúgy szerdán (vacsora egy egyszer általa, egyszer általam választott helyen), pénteken (Netflix & chill nálam vagy nála) és vasárnap (hosszabb szabadidős program, mondjuk kirándulás) találkoztunk.

Alíz szemlesütve kavargatta a karamell lattéját, és dőltek belőle a szavak. Hogy nagyon kedves, rendes és figyelmes srác vagyok, hogy értékel, mint embert… De. Csak mondta, mondta, nem volt se füle, se farka, és amikor rákérdeztem, hogy valójában mi a baja, kifakadt, és emelt hangon a fejemhez vágta, hogy érzéketlen tuskó vagyok.

Aú. Egy fának is lehetnek érzései. Feltéve, ha még nem vágták ki. Sajnos az ilyen szellemes megjegyzések mindig csak későn jutnak eszembe. Nem láttam értelmét, hogy másnap csak ezért felhívjam őt. Miután elmondta a magáét, Alíz faképnél hagyott, rám lőcsölve az ezerhatszáz forintos csokiszószban fuldokló karamell lattéja árát. A felét nem is itta meg. Korrekt lett volna, ha legalább fizeti a fogyasztását, hiszen gyakorlatilag már nem voltunk együtt.

Aznap még edzeni sem volt kedvem. Sörrel és ropival lepunnyadtam a kanapéra, elkezdtem nézni a Walking Dead hetedik évadát, de valahogy nem kötött le. Szar kedvem volt, leállítottam a filmet, és kimentem az erkélyre cigizni. Alíz le akart szoktatni – jutott eszembe. Alíz már nem számít – emlékeztettem magamat.  

Pörögni kezdett az agyam. A legfontosabb gondolatokat beírtam a telefonomba:

  1. Probléma (Alíz szerint): érzéketlenség, szenvedély hiánya  

Lepöcköltem a csikkről a hamut. Ahol van probléma, ott kell lennie megoldásnak is. Mindenesetre:

2. Alíz off

Ez nem kérdés. Én nem fogok kuncsorogni nála meg kaparni az ajtót, mint egy kicsűrt kiskutya. De:

3. Az érzelmek fontosak a nőknek.

Eddig legalább eljutottam. Ha jobban belegondolok, az előző kapcsolataim is hasonlóan végződtek. Miért nem mutatom ki jobban az érzelmeimet? (Ezt Emi kérdezte. Vagy Csilla? Már nem tudom.) Az érzéseimet. Van a kettő között egyáltalán különbség? Vali azt mondta, pókerarcú vagyok. Először azt hittem, ez jó dolog, de később kiderült, hogy ő negatívan értette.

A cégnél volt ilyen érzelmi intelligencia fejlesztés tréningünk. Hogy hatékonyabban kommunikáljunk egymással és javuljon az együttműködésünk. Vagy mi. Egy nagyon dögös pszichológus csaj tartotta. Rég láttam olyan formás segget. A tréningre magára nem nagyon emlékszem. Halványan rémlik, hogy egymás szemébe kellett nézni, és megosztani egy történetet a gyerekkorunkról. Lehet, hogy jobban oda kellett volna figyelnem. Talán tanulhattam volna valami hasznosat, ami most segítene. A tréner cég hibája, miért küldenek olyan nőt, aki így elvonja az ember figyelmét a kontentről?  

Elnyomtam a csikket, bementem a nappaliba, kinyitottam még egy sört, és leültem a gép elé. Beírtam a Google-be, hogy érzelmi intelligencia fejlesztés.

Nem lettem okosabb. Az első három találat gyerekneveléssel kapcsolatos cikkeket hozott, a többi hat coachok és trénerek önfényező blogbejegyzéseit. Könyveket és vitaminokat is vehettem volna. De nekem valami praktikusra volt szükségem, valami gyakorlatiasra, valamire, ami tapintható fejlődést hoz.  

Átpörgettem egy huszonhárom tételes listát, aminek nagy része megfoghatatlan bullshit volt – hálanapló, motiváció tudatosítás, ilyesmik – , de az egyik ponton megakadt a szemem.

18. Táncolj!

A tánc egy olyan mozgásforma, ami összehangolja a jobb és a bal agyfélteke működését, felszínre hozza a kreativitást, az intuíciót és az érzelmeket. A tánc örömforrás, a társas táncok pedig nagyszerű alkalmat biztosítanak a jó hangulatú ismerkedésre.”

Ez az. Két legyet egy csapásra! Tehát a képlet:

tánctanulás → érzelmi fejlődés + ismerkedési lehetőség = új, tartós párkapcsolat

Elégedetten zuhantam az ágyba.


Nagyon remélem, hogy ez a dolog működni fog, mert az egész vasárnapom ráment a kutatásra, alig álltam fel a gép elől. Bevezettem egy Excelbe az összes Budapesten elérhető társas táncformát, a szempontokat, amik alapján értékelhetem őket, prókat és kontrákat, hogy a nap végére eldönthessem, melyikbe vágok bele.

Nagyjából így nézett ki:

 Zene
(5: tetszik, 1: nem tetszik)
Nehézség
(5: legkönnyebb, 1: legnehezebb)
Helyszín
(5: legközelebb, 1: legtávolabb)
Szenvedély
(5: szenvedélyes, 1: nem szenvedélyes)
Összpontszám
Salsa     
Bachata     
Kizomba     
Lindy hop     
West Coast swing     
Társastánc     
Zouk     
Argentin tangó     

Ezek közül a helyszín volt a legobjektívabb szempont. Nem akartam az egész várost átutazni egy táncóra miatt. A lépések összetettségét valamennyire meg lehetett állapítani a Youtube videókból, a zenét tetszik/nem tetszik alapon pontoztam. A szenvedély szempont az utolsó pillanatban jutott eszembe, hiszen voltaképp itt volt a kutya elásva. Ez volt a legnehezebb is, hiszen mégis mi alapján pontozzam a szenvedélyt? Végül részekre bontottam:

  1. Fizikai kontaktus

1.1 Milyen testrészek érintkeznek a táncban?

1.2 Milyen gyakorisággal?

2. Arckifejezés

2.1 Van szemkontaktus?

2.2 Becsukják a szemüket? (Ezt az átélés jeleként értelmezem.)

2.3 Arckifejezés

a) közömbös

b) vidám (mosolyognak)

c) olyan, mint szex közben

Francba, ez a szenvedély dolog összetettebb, mint gondoltam. Lehet, hogy külön táblázat kéne neki. Vagy túlbonyolítanám? Nem akartam a végtelenségig ezzel bajlódni. Felmentem a Youtube-ra, és elkezdtem kitölteni a táblázatot. 1-től 5-ig pontoztam, a nehézségnél értelemszerűen megfordítva a pontozást: 5-ös a legkönnyebb, 1-es a legnehezebb, így következetesen tudok majd összesíteni.

 Zene (5: tetszik, 1: nem tetszik)Nehézség (5: legkönnyebb, 1: legnehezebb)Helyszín (5: legközelebb, 1: legtávolabb)Szenvedély (5: szenvedélyes, 1: nem szenvedélyes)Összpontszám
Salsa3353.514.5
Bachata242513
Kizomba222511
Lindy hop433111
West Coast swing433111
Társastánc2252.511.5
Zouk2   
Argentin tangó     

A zouknál kezdtem elveszteni a türelmemet. Már sötétedett, és még nem ettem semmi normálisat aznap. Semmi különbséget nem láttam a kizomba, a bachata és a zouk között, a salsa is nagyon hasonló volt. A lindy hop és a West Coast Swing volt a másik kategória, az ún. társastáncok meg olyan sokfélék voltak (angol keringő, bécsi keringő, rumba, cha-cha-cha…), hogy még felsorolni is nehéz volt őket, nemhogy mindegyiknek megtanulni a különböző lépéseit. Lehet, hogy mégis inkább kutyát kéne vennem. Egy cuki, menhelyről hozott kis keveréket, vagy még jobb, egy mopszot, az amúgy is divatos, bomlanak érte a nők…

Kinyitottam egy sört.

Utálok félbehagyni dolgokat. Csakis ezért fejeztem be a táblázatot, és nem azért, mert annyira érdekelt volna ez az argentin tangó. (Könyörgöm, miben más, mint a társastánc tangó?!)

 Argentine tango basics – írtam be a keresőbe. This is the way to dance tango – állította az egyik legelső videó. Old-school zene, old-school arcok (a csávó mintha anyám kedvenc filmjéből, az Elfújta a szélből lépett volna ki).

The tango as a dance is a game of seduction – hangzik. A lenyalt hajú pasas és a loknis csaj komoly arccal egymásra néznek. Nem túl meggyőző, de beírok plusz egy szenvedély-pontot. Állnak egymással szemben, összekapaszkodnak, és bemutatják a nyolc lépésből álló alap figurát. Megmutatták együtt, megmutatta a férfi, és a nő is külön. Nem tűnt túl bonyolultnak.

Addigra teljesen elgémberedtem a gép előtt, úgyhogy felálltam, és leutánoztam a lépéseket.

Jobb hátra, bal oldalt, jobb előre, bal előre, jobbal zár. Bal előre, jobb oldalt, ballal zár. Oké, ez megy. Tényleg csak ennyi volna? Lemásoltam a második és a harmadik videó lépéseit is. Jóval egyszerűbbnek tűnt, mint az összes többi tánc. Semmi bugyuta csípőrisza meg kivitelezhetetlen testhullám. Határozott irányú lépések logikus rendszere, érthető szabályokkal.

Megnéztem pár másik tangós videót is. Harisnyakötős nők és izmos pacákok táncolnak egy bordélyházban vagy valami Moulin Rouge szettingben. Elég szexi. Egy filmrészlet, amiben Antonio Banderas forgat meg döntöget egy szőke csajt.

Hát jó.

Beírtam:   

 ZeneNehézségHelyszínSzenvedélyÖsszpontszám
Argentin tangó2444.514.5

Holtverseny a salsával. Most mi legyen? Elkezdtem számolgatni az utazási időt az egyes táncstúdiókig, megnéztem még egy pár videót, belehallgattam néhány playlistbe. Nekifutottam az elemzésnek mégegyszer: szemkontakt, testkontakt… A fene vigye el!

A tangó valami miatt szimpatikusabb volt. Nem tudtam volna megmondani, miért. Hol és mikor van a legközelebbi kezdő táncoktatás? Kedd, 18.30, az Astoriánál. Nagyszerű. Beírtam a Google Calendarba, és kikapcsoltam a gépem.


– Mariann vagyok – mutatkozott be a bongyor hajú, ötvenes hölgy. Hatalmas, még mindig formásnak tűnő mellei majd’ kibuggyantak rikító mintájú pólójából.

– Kőszegi Péter, kezét csókolom.

– Örvendek, Péter. Szólíthatlak Petinek?

– Inkább Petyának, ha kérhetem.

– Rendben. Petya, van kedved velem táncolni? A párom sajnos beteg, és nem tudott ma jönni.

– Öhm, természetesen.  

Nem igazán volt választási lehetőségem, mert Mariann teljes mellszélességben blokkolta előttem a teret. Karakteres parfümöt viselt, durván felmászott az agyamba a szaga.

– Rendben hölgyek-urak, ma az ocho nevű figurával fogunk ismerkedni – csapott a lecsóba a tánctanár. Jóvágású pasas volt, kicsit ugyan pocakos, partnere, a tűsarkú tánccipőt és feszes farmert viselő nő kifejezetten dögös.

Először egyedül gyakoroltuk a lépéseket, külön a férfiak és a nők, aztán párban. Mariann előttem termett, mielőtt behatóbban megvizsgálhattam volna a felhozatalt. 

– Először vagy tangó órán? – kérdezte. Nagyon közel állt hozzám, sokkal közelebb, mint ahogy komfortos lett volna. Parfümjének agyfacsaró szagába édeskés rágóillat vegyült, szeme alatt vékony, szürke karikában kenődött el a reggel felkent szemfesték.

– Igen.

– Ne aggódj, segítek. Két hónapja indult ez a kezdő csoport, én a legelejétől járok, egy alkalmat sem hagytam ki, úgyhogy ha bármit nem értesz, kérdezz nyugodtan!

– Köszönöm.

Igyekeztem felvenni vele a videókban látott tánctartást. Mariann határozottan megmarkolta a kezem, bal karját a vállamra akasztotta. Megrogyott a térdem. Ez kemény menet lesz. Elindultunk. Kettőt léptem, mikor megszólalt:

– Nem érzem, mit vezetsz. Ez egy kereszt volt?

– Én csak előre léptem.

– És azt akarod, hogy én menjek hátra?

– Lehetőleg.

– Nem volt egyértelmű. Rakj bele több határozottságot, több merészséget! Nyugodtan átölelhetsz szorosabban is, én szeretek közeltartásban táncolni!

Küzdöttem, mint malac a jégen, full leizzadtam, mire egyszer körbeértünk a teremben.

– Párcsere! – kiáltotta Karesz. Fellélegeztem.

– Pedig épp hogy csak összeszoktunk – fakadt ki csalódottan Mariann. – Nem táncolunk együtt még egy kört?

Egy fiatal, vékony csaj indult el felénk. Felkértem volna, de Mariann-nak be nem állt a szája. 

– Egyre ügyesebb vagy. Csak mondom, kicsit határozottabbnak kell lenned. Legjobb lenne, ha megpróbálnánk mégegyszer ugyanezt, most már ismered a lépéseket.

– Én…

Össze-vissza kapkodtam a fejemet, és amíg tipródtam, a csaj továbbment a következő pacákhoz. Basszus. Még negyed órán keresztül toltam magam előtt Mariannt, a pólóm már csurom víz volt. A következő párcserénél megpaskolta a karomat:

– Jól van, Petya, menni fog ez. Most táncolok valaki mással, hogy szinten tartsam magam. Remélem, még találkozunk!  

Körbenéztem, de már minden nő talált magának új párt. Ha itt talpon akarok maradni, gyorsabbnak kell lennem. Nem úgy volt, hogy a táncórákon általában női többség van?

Egyedül egy holtsápadt, madárcsontú nő nézelődött tétován a terem széléről, őt kértem fel. Mariann-nal táncolni olyan volt, mint egy liszteszsákot pakolgatni ide-oda, még a derekam is megfájdult bele. Ez a megszeppent hölgy viszont egy kísértethez hasonlított. Keze a vállamon könnyebb volt, mint egy tollpihe, a teste meg mintha nem is létezett volna. Le kellett néznem, hogy lássam, melyik lábán áll, és véletlenül ne tapossak rá. Meg sem mukkant, miközben táncoltunk, én sem mertem beszélgetést kezdeményezni vele, nehogy véletlenül megrémüljön, és ott helyben köddé váljon.

– Vissza a kezdő partnerhez! – adta ki az utasítást a tánctanár, és épp csak pislogtam egyet, Mariann már előttem is termett. A szellemnő egy pillanat alatt elillant, mintha soha ott sem lett volna.

– Hát újra együtt! – mosolygott rám első partnerem. A rágója illata már nem volt olyan friss, parfümjéhez enyhe izzadságszag vegyült. Harmadszorra már meglepően jól ment a körbeséta, bár az ochók vezetésébe még mindig majd’ beleszakadt a derekam. Nem tudtam, hogy én csinálok-e valamit rosszul, vagy Mariann készülékében van a hiba.

Az óra vége megváltást jelentett. Megtöröltem a homlokomat, megittam vagy fél liter vizet. Aki azt mondja, hogy a tánc nem egy kemény sport, az bizonyára sosem próbálta. Úgy rogytam le egy székre, mint akit kicsontoztak.

– Első alkalom? – vigyorgott rám egy cingár srác.

– Ja – fújtam.

– Kitartás. A tangóra különösen igaz, hogy minden kezdet nehéz. Főképp a vezetőknek.

– Nekem mondod.

– Miért nem próbálsz meg fiatalabb csajokkal táncolni? Őket kicsivel könnyebb vezetni. A kezdőket legalábbis.

– Próbáltam én…

– Figyu, bemutatlak Emmának. Ügyes lány, és épp gyakorló párt keres. Tibi vagyok egyébként.

– Petya. – Kezet ráztunk. – Neked nem ez volt az első órád, ugye?

– Öt éve kezdtem. Karesz megkért, hogy ugorjak be taxizni a kezdő órájára.

– Taxizni?

– Táncolni a kezdőkkel. Besegíteni egy kicsit.

– Aha. Figyu, most lehet, puhánynak tartasz, de egyszerűen meg kell kérdeznem. Mennyi idő, amíg ez az egész élvezhetővé válik?

Tibi elvigyorodott.

– Ha nő vagy, és csak követni akarsz megtanulni, és ügyes vagy, akkor pár hónap. Pasiknak, nos… Három év. Minimum. Nekem három évbe telt, hogy ne csak görcsösen lépkedjek, és folyamatosan azon gondolkozzam, hogy mit vezetek következőnek. Asszem, a negyedik évben kezdtem el táncolni, mármint megérezni a zenét, ösztönösebben improvizálni, jobban elengedni magam a milongákon. A táncesteken, úgy értem.

– Három év? – kérdeztem megrökönyödve.   

– Ja. Addig vér és verejték. De megéri – kacsintott rám.

– Miért?

– A flow-élményért. Az intimitásért. A finom ölelésekért.

Ez már egy kicsit jobban hangzott. Tibi bemutatta Emmát, egy félénken mosolygó, szemüveges lányt. Megbeszéltük, hogy legközelebb táncolunk együtt. Már elköszöntünk, amikor visszafordultam, hogy megkérdezzem:

– Oké, hogy három év – mondtam Tibinek –, de milyen gyakorisággal?

– Hetente kétszer jártam órára, milongára egyszer vagy kétszer, havonta-kéthavonta vettem magánórát. Valahogy így. Mostanában kevesebbet órázok, inkább praktikákra meg milongákra járok.

– Aha. Kösz.  

Hazafelé menet végeztem egy gyors fejszámolást. Ha heti két órával és havi egy magánórával három év alatt tanul meg az ember alap szinten tangózni, akkor milyen gyakran kell járnom, hogy egy év alatt elfogadhatóra fejlesszem a tánctudásom?

Számításaim szerint ez körülbelül heti négy órát, havi három magánórát és egyenlőre meghatározatlan számú milongát jelentett.

Lehet, mégis inkább salsázni tanulok.


Bal oldalra, séta, séta, kereszt, hátra, elfordulás kilencven fokban, vissza, előre, zár – gyakoroltam a múlt órai lépéseket a buszmegállóban. És a konyhában. És az irodában. És két súlyzózás között a konditeremben. Munkába menet (és munka közben és evés közben és a WC-n) tangózenét hallgattam. Minden óra anyagát lefilmeztem, és legalább háromszor elgyakoroltam otthon. Emmával az oktatás előtt fél órával találkoztunk, hogy átismételjük a múltkori lépéseket. Egy másik kezdő kurzusba is belekezdtem, másik tanároknál. Ott egy Klári nevű magas, vörös lány volt a partnerem. Sem ő, sem Emma nem volt az esetem. Nem is baj, ha túlságosan vonzóak lennének, csak elvonnák a figyelmem a tangóról.  

Az a baj, hogy munkában és sportban is olyan vagyok, mint egy pitbull: ha valamit egyszer elkapok, azt többé nem eresztem. Ezt alapvetően előnyös tulajdonságnak tartom, de megvannak a maga hátulütői: például, hogy totál beszűkülök, és semmi mást nem látok magam előtt, csak a kitűzött célt. Az is trükkös, hogy a tangóban elég homályos ez a kitűzött cél. A „jó táncosnak lenni, hogy szeressenek a nők velem tangózni, és így könnyebben becsajozhassak” nem volt elég konkrét.

Hiszen:

→ Mit jelent jó táncosnak lenni?

→ Honnan tudom, hogy egy nő szeret velem táncolni?

→ Ami az egyik nőnek jó a táncban, az vajon jó a másiknak is?

→ Milyen nőt – és ha már itt tartunk, milyen kapcsolatot – keresek?

Kérdések, amik egyenlőre túl összetettek ahhoz, hogy könnyedén megválaszoljam őket. Így inkább nem is foglalkoztam velük, és a tangóra fókuszáltam. Néha jobb nem túl sok kérdést feltenni egyszerre.


Egy június eleji csütörtök este volt. Kilenc hónapja, három hete és két napja kezdtem el tangózni. A milongákon továbbra is küzdöttem. Túl sok minderre kellett figyelni egyszerre: a lépésekre, a partneremre, a zenére, a többi táncosra, a terem elrendezésére… Minden egyes áttáncolt tandát hősies teljesítménynek éreztem, és legalább két kört kellett pihennem, hogy egy következőbe belevágjak. Olyankor vizet kortyolgatva, szemlesütve kuksoltam egy sarokban. Alkoholt inni nem mertem, nehogy gyengüljön a koncentrációm. Felnézni sem mertem, nehogy véletlenül összeakadjon valakivel a tekintetem, és táncolnom kelljen vele.

– Nem jössz a Vár milongára? – kérdezte Klári a csütörtöki óra után.

– Teljesen K.O. vagyok – fújtam. – Majd legközelebb.

– Mindig ezt mondod. Voltál már egyáltalán a Várban?

– Igen. De nem tangózni.

– Akkor épp itt az ideje!

– Nincs váltás ruhám.

– Szabadtéren elfújja a szagokat a szél – vigyorgott Klári.

– Ha jövök is, akkor sem táncolok. Veszek egy sört, és nézem a többieket.

– Te tudod. De mindenképp érdemes eljönnöd! Nagyon hangulatos.

Belementem, hogy elkísérem őt. A milonga kezdetéig volt még egy óránk – túl sok ahhoz, hogy csak tengjünk-lengjünk, túl kevés ahhoz, hogy hazamenjek és átöltözzek. Vettünk kaját, sört és rágót egy Roni ABC-ben, és ráérősen átbuszoztunk Budára.  

A Budai Vár sosem volt a kedvenc környékem. Tele van turistákkal, sehol egy normális hely, ahová be lehet ülni. A milonga még nem kezdődött el, viszont a tangósok már szállingóztak. Ismerős arcok itt és ott. Köszöngettem, kinyitottam a Sopronit, csináltam egy kötelező fotót a kilátásról. Nem terveztem sokáig maradni, táncolni meg végképp nem.

Megszólalt a zene. Néhány pár táncolni kezdett. Egykedvűen iszogattam, nézelődtem egy darabig. Már épp menni készültem, mikor felbukkant egy filigrán, szőke lány. Lenge, nyári ruhát és rövid farmerdzsekit viselt. Még sosem láttam. A DJ-hez lépett, kifizette a milonga árát, néhány szót váltott vele. Nem volt nála tánccipő, vagy ha volt is, nem vette át. Vékony, szépen ívelt nyaka volt, kicsi, formás mellei, és szokatlanul széles csípője. Pisze orr, nagy, barna szemek – és borzasztó árnyalatú, sokkolóan vörös rúzs. Mi a fenének kell egy gyönyörű nőnek így elrondítania magát? Sosem fogom megérteni. A kelleténél egy másodperccel tovább bámultam őt. Biztos megérezte, hogy nézem. Felpillantott, a tekintetünk találkozott. El akartam kapni a szemem, és gyorsan kereket oldani, azonban ahogy távolról összefonódott a tekintetünk, azonnal tudtam, hogy nincs menekvés. Bólintott. Felé indultam.

– I’m Tetiana – mutatkozott be. Szóval külföldi. Sejthettem volna.

– My name is Petya. Peter. Where are you from?

– Ukraine. You are from here?

– Yes.

A nadrágomba töröltem az izzadó tenyerem. A francba, biztos sörszagú vagyok. Miért nem vettem be egy rágót? Nem tudtam, mi kínosabb: most bekapni egyet, vagy sörös lehelettel végigtáncolni a tandát? Mielőtt eldönthettem volna, Tetiana felém lépett. Nem volt választásom. Mentem vele.

Mi van, ha nem vagyok neki elég jó táncos? Ha nem vezetek elég érdekes figurákat? Mi van, ha nem tudom értelmezni a zenét? Mi van, ha büdösnek talál, mert az órán viselt ingem van rajtam? – zakatolt az agyam. Aztán megcsapott az illata, és minden racionális gondolatom elszállt.

Tetianáé volt, vagy máshonnan jött? Egészen friss, tavaszi virágillat volt. Enyhe, könnyű, mint egy fuvallat. Volt benne egy kis friss tej és fű és tengervíz is. Ahogy belélegeztem, megbizsergette a fejbőrömet.

A lány keze a kezemben – nem néztem rá, de szinte láttam a vékony bőre alatt kéken futó ereket, a finom csontokat –, gerincének íve ölelő karom hajlatában. A ruhájának tapintása a tenyeremen. Egy nyakamat csiklandozó hajtincs. És valahol gondolataim mélyén a tudat, hogy nem idevalósi, és akármi is történik most köztünk, az múlandó.

Fogalmam sincs, mit vezettem. Nem agyaltam a lépéseken, nem próbáltam értelmezni, analizálni a zenét, az ütemet. Csak mentünk együtt, forogtunk, léptünk, öleltünk. Inkább érzékeltem, mint láttam a körülöttünk lévőket, és csodával határos módon nem ütköztünk senkivel. Akármerre mentem, ő jött velem. Ruganyosan, egyetértőn, fenntartások ellenállásától mentesen. Nem volt se túl nehéz, se túl könnyű. Jelen volt. Együtt voltunk.

Mozdulatai inspiráltak, olyan figurákat és kombinációkat táncoltunk, amiket életemben nem tanultam. Valahogy természetesen jöttek. Karja a vállam köré fonódott, az ingem nyakkivágásánál bőrömön éreztem egy ujjbegyének leheletnyi érintését. Mintha egy pillangó szállt volna a nyakamra, és minden mozdulattal finoman megrebbent volna.

A zene véget ért, de néma, pulzáló ölelésben a csöndet is végigringatóztuk. Beszélgetés foszlányai, a város zaja, mintha a távolban a Duna morajlását, csobogását is hallottam volna. Tetiana mellkasa tágult és szűkült, lélegzetünk összehangolódott. Aztán mentünk megint, táncoltunk, léptünk, forogtunk együtt.

Egy tanda volt, vagy az egész éjszaka? Még tartott a milonga, amikor elváltunk. Egy utolsó ölelés, ajka egészen finoman érintette az arcomat, ahogy búcsúzóul megpusziltuk egymást. Ő rám mosolygott, és elvegyült a táncosok között. Nem akartam látni, hogy más felkéri. Nem akartam mással táncolni. Nem szóltam semmi, még a telefonszámát sem kértem el. Kótyagos delíriumban vettem a dzsekimet, és magam mögött hagytam a milongát.

Egyszer sem fordultam meg, de a zenét még sokáig hallottam a hátam mögött. Végigballagva a kövezeten, le a fák között, a buszra várva, a lépcsőházban, az előszobába lépve. És Tetiana illata ott volt a levetett ingemen, a tenyeremben, az arcomon. Mintha minden pórusom beszívta volna. 

Ez volna az a híres-neves tangazmus, amiről Tibi mesélt? A szenvedély, amit Alíz elvárt volna tőlem, amit képtelen voltam megadni neki, és kétségbeesetten számokban, analizálva próbáltam megragadni? Talán. Amit azon az éjszakán átéltem, csak nehezen volt szavakba önthető. És ez jó volt így.

3 thoughts on “Tango pasión – novella”

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s