Táncos novellák

A karácsonyi tangó bál – novella

Lilla remegő térdekkel lépdelt fel a Stefánia Palota lépcsőjén. Fagyos éjszaka volt, december derekán, lehelete felhőkben kavargott az arca körül. Ő mégsem fázott. Sőt, inkább izzadt egy kicsit. A vastag kabát alatt nyirkos lett a bőre. Egy kövér csepp nedvesség szépen, lassan elindult a tarkójától, és – a melltartó akadályára fittyet hányva – egészen a keresztcsontjáig csordult.

Mi tagadás, be volt rezelve. Mindig is feszengett az olyan bulikban, ahol csak néhány embert ismert, ahol idegen volt számára a hely és a közeg. És ez nem egy hétköznapi buli volt, hanem egy puccos-flancos bál. Eszter, a lakótársa ódákat zengett róla.

– Egy bálteremben lesz, egy igazi bálteremben! Végre lehet hercegnőset játszani. Márvány lépcsők, brokátfüggönyök, arany stukkók, kristálycsillár, vörös szőnyeg a bejáratnál. Mikor jársz egyébként ilyen helyen? És mindenki ott lesz, tényleg mindenki, aki él és mozog és tangózik, a nők kicsípve, a pasik a legelegánsabb öltönyükben, de ha most amiatt aggódsz, hogy nincs ruhád, akkor kerítünk, szívesen adok kölcsön vagy elmehetünk együtt vásárolni… Szóval mindenképp el kell jönnöd, nem kifogás, hogy kezdő vagy!

Eszter csevegése vékony patakként csobogott Lilla füle mellett, apró szigetekként emelkedtek ki olyan szókapcsolatok, mint a „fergeteges hangulat”, „káprázatos fellépések”, „pazar felhozatal” (nem volt egyértelmű, hogy ez az italokra vagy a táncosokra vonatkozik-e), aztán vissza is süllyedtek az ömlengés áradatába. Eszter régebb óta táncolt, és könnyen esett túlzásokba. Ő bátorította Lillát, hogy kezdjen tangózni.   

– Nem fogod megbánni! Azok a finom ölelések, a hangulatos milongák, és az a sok jó pasi…

Lilla az év elején elment egy bemutató műhelyre, aztán részt vett egy teljesen kezdő gyorstalpalón, majd benézett a kedd esti alapozó csoport órájára – és ott ragadt. Valóban megszerette a tangót. Jobban, mint bármilyen más táncot, amit eddig próbált. A zene régies dallamai, néha melankolikus, máskor vidám hangulata megérintették a lelkét. Élvezte a követés élményét – becsukni a szemét, és hagyni, hogy vezessék. Mozdulni, sétálni ölelésben, intim, mégis tiszteletteljesen távolságtartó kapcsolódásban. Ebben az egyben igazat adott barátnőjének. Amúgy eltért az ízlésük. Eszter legjobban a Hölgyválaszba szeretett járni szombatonként. Kicsípni magát, sürögni-forogni, egy izzasztó tánc után színpadiasan hűteni magát azzal a kihívó, fekete csipkés legyezőjével. Lilla a szerdai táncesteket élvezte legjobban, a Bem rakparti milongán, ahol nem érezte alulöltözöttnek magát, ha egy hosszú nap végén farmerben és pólóban esett be. Ott el tudott lazulni, nem szorongott azon, hogy a parkett szélén ülők kritikus szemmel mustrálják a táncát. Szerette a laza, családias hangulatot. Ivott egy almafröccsöt a büfében, ismerőseivel próbálgatta az órán tanult lépéseket, és nem szégyenkezett, ha hibázott. A pasik meg, nos… Míg Eszter vöröskarmú vércseként csapott le a vonzó, jó táncos fiatal férfiakra, úgy helyezkedve a teremben, hogy ha akarnak, se tudjanak kitérni előle, addig Lilla kezdőkkel és idősebb urakkal táncolt szívesebben. Ők általában udvariasak és segítőkészek voltak, néha még humorosak is, és nem hozták őt zavarba. A jól öltözött, párducszerűen elegáns, félelmetes tangueróknak már a látványától is remegni kezdett a térde. Nem is annyira az izgalomtól, sokkal inkább a megítélésüktől való félelemtől. Minden ilyen férfiban egy kritikus, szigorú bírót látott, akinél nemcsak a tánctudása mérettetik meg, hanem a nőiessége is. Kívül-belül.

Eszter ömlengése a karácsonyi bálról nem igazán hatotta meg Lillát. Ám amikor december hatodikán egy arany-ezüst mintájú, elegáns betűkkel nyomott, legyező alakú belépőjegyet talált a csizmájában, nem volt szíve visszautasítani.

– Szuper lesz, meglátod! Egész délután együtt készülődünk, frankón kicsípjük magunkat, aztán bemutatlak egy csomó haladó táncosnak, és egész este le sem ülsz majd, mert kézről kézre adnak.

Lilla már megszokta, hogy elossza kettővel – vagy inkább hárommal –, amit Eszter mond. Barátnőjét gyakran túlpörgeti a parttalan lelkesedés. Arra azonban nem számított, hogy a bál napján lakótársa egész délután fel sem bukkan, majd este nyolckor egy Messenger üzenetben közli:

Túl jól sikerült a randi 😀 Még forralt borozunk a Vörösmarty téren. Utána repülök haza. Ne várj rám. Ott találkozunk.

Hát, kösz. Lilla torkát csalódottság húzta össze. Nemcsak Eszter megbízhatatlansága fájt. Az rosszabb volt, hogy lelkesedése egy idő után ragadósnak bizonyult. Lilla addigra beleélte magát a bálozásba. Az összes piperecucca kint hevert a mosógép tetején – Eszter megígérte, hogy ünnepi sminket varázsol neki –, és még egy csinos, fekete ruhát is turkált magának a héten. Lakótársára várva egész délután tangózenét hallgatott, szinte már viszketett a talpa a táncolhatnéktól. A cserbenhagyás – és a délutáni türelmetlen várakozás – teljesen lelombozta.

Megfordult a fejében, hogy nem megy el. Hagyja az egészet a fenébe, összekucorodik a kanapén egy bögre forró csokival és filmet néz inkább. De nem vitte rá a lélek. Megnézi, milyen ez a tangó bál. Ha nem tetszik, még mindig hazajöhet bekuckózni.

Olyan erővel rángatta magára a szűk, új ruhát, hogy az majdnem szétrepedt a varrás mentén. Tessék-lássék módon festéket kent a szemére, pici pirosító, színtelen szájfény, elég is lesz. Bedobta tánccipőjét a táskájába, pulcsiba, kabátba, vastag sálba bugyolálta magát, és vehemens léptekkel indult a buszmegálló felé.

A Stefánia Palota kovácsoltvas kapujánál elbizonytalanodott. Eszter nélkül magányosnak, tétovának és sebezhetőnek érezte magát. Mindez csak fokozódott, ahogy az épületbe lépett. Az előtérben sokféle parfüm nehéz, összemosott szaga csapta meg az orrát. Fénylő hajú, veszélyesen villogó tánccipőt viselő nők és éjkék-sötétszürke-fekete árnyalatokban pompázó férfiak kavarogtak az előtérben, a balról nyíló ruhatár és a jobb oldali, üdvözlő pezsgőt kínáló pult között. Kézfogás, pusziszkodás, ölelések, hát ti itt, hát igen, hol máshol, gondoltuk, hogy idén kihagyjuk, de azért mégis, isteni a ruhád, csodás ez az új cipő, vagány ez a vörös rúzs…

Lilla igyekezett utat találni a kavalkádban, és beállt a ruhatár előtt kígyózó sor végére. Az előtte álló nő már levette a kabátját – a hátát teljesen szabadon hagyó, aranyló ruhát viselt, frissen fodrászolt haja gondosan beállított csigákban tekergőzött a válláig. Bőre selymesen fénylett, mintha a csupasz hátát és a karjait is finom arany porréteggel vonta volna be. Talán mégis több időt kellett volna a sminkeléssel töltenem – gondolta Lilla. Ebben a közegben nemcsak alulöltözöttnek, hanem egyenesen láthatatlannak érezte magát. Az otthon, a tükör előtt még csinosnak vélt új ruhája itt kopottnak, hétköznapinak tűnt. Fog vele így bárki táncolni?

A pezsgőspult felé sasszézott, hátha a gyöngyöző itallal stabilabbnak érzi magát, és kezében a pohár kapaszkodójával kiegyensúlyozhatja lába bizonytalanságát. A tömegből kiverekedve a táncterem felé indult, ahol a nyüzsgő előtérrel ellentétben csak néhány pár lézengett.

– Szervusz, Lillácska! – köszönt rá valaki hátulról. – Milyen csinos vagy ma este.

– Jó estét, Imi bácsi!

– Hányszor kértelek már, hogy Iminek szólíts. Na, igyunk egy pertut, egészségedre!

Koccintottak. A keddi táncórákról ismert, hórihorgas, hetvenes férfi lelkes és merész táncos volt. Kissé görnyedt tartása, hirtelen, széles mozdulatai, keményen szorító keze nem tették a legkellemesebb partnerré, de nyílt barátságossága, közvetlen stílusa rokonszenvet ébresztett a lányban.

– Táncolsz velem egyet?

Lilla elmosolyodott, bólintott. A tangó esteken szemkontaktus által születik meg a közös szándék a táncra, ezért a szóbeli felkérés általában udvariatlanságnak számít. Ő azonban úgy érezte, nem lehet válogatós e téren. Bárki kéri fel, bárhogyan, azt el kell fogadnia, és hálásnak kell lennie, különben egész este ücsöröghet egy sarokban. Különben is, Imi ismerős. Különben sem erőssége a nemet mondás.

Különben sincs vesztenivalóm – gondolta Lilla, ahogy a parkettre léptek. Imi a derekára tette a kezét, széles tenyerébe zárta a lány ujjait, és kezdődött a fergeteges rodeó. A férfi kirobbanó lendülettel indult neki, sosem látott figurákat csillogtatott meg, és ugyan még csak néhány pár táncolt, szinte minden egyes irányváltásnál sikerült valakibe beleütköznie, mintha dodzsemezne, és a karambolokért pontokat kapna. Megváltás volt Lillának, mikor a zene véget ért. De hát volt még három szám. Nem akarta megsérteni partnerét azzal, hogy faképnél hagyja a tanda közepén.

– Mostanában magánórákat is veszek – mondta a férfi büszkén. – Karesz mutatott néhány nagyon izgalmas kombinációt, amit a fellépős koreográfiákba is be szokott építeni. Na figyelj, ez nagyon vagány: séta, kereszt, colgada, volcada, giro, gancho, igen, és most megforgatlak, ez egy kicsit nuevós… Akkor jön neked egy voleo, nem-nem, a másik lábbal, igen…

– Én nem ismerem még ezeket a figurákat – motyogta Lilla.

– Semmi gond, én vezetek, neked csak követned kell. Szóval voleo, hopp, bocsánat!

Csaknem frontálisan ütköztek egy másik párral, akiknek az utolsó pillanatban sikerült kitérniük Imi tánctornádója elől. Ha tekintettel ölni lehetne, akkor a férfi azon nyomban kinyírta volna mindkettejüket. Elnavigálta partnerét közelükből, a másik nő  cipősarka azonban hasító hirtelenséggel, pengeként szántotta végig Lilla lábszárát. A lány felszisszent, a pár továbblendült.

– Minden rendben? – kérdezte Imi.

– Igen, csak… Azt hiszem, megkarcolták a lábam. Nem vészes.

– Nem vészes?

Lilla lenézett: vádliját hosszú, vörös horzsolás szelte át, amit apró, kibuggyanó vércseppek pettyeztek.

– Ezeket a cipőket be kellene tiltani – csóválta a fejét Imi. – Gyere, elkísérlek a mosdóba!

A lány száján majdnem kicsúszott, hogy az ő táncstílusát is be kéne tiltani. Imi felajánlotta, hogy előszedi kocsijából az elsősegély csomagot, Lilla azonban szabadkozott, és a női mosdóba menekült. Egy vizes kéztörlővel borogatta a lábát, és akarata ellenére a tollászkodó táncosnők figyelmének középpontjába került.

– Ez most történt?

– Pedig alig vannak még a parketten!

– Kérsz ragtapaszt? Nálam mindig van.

– Komolyan, némelyik vezető egyszerűen elképesztő. Borzalmas, hogy mit művelnek!  

– És a nő még csak bocsánatot sem kért?

– Csak táncoltak tovább, mintha mi sem történt volna? Jellemző.

A vércseppek egyre kövérebben buggyantak elő, Lilla összeszorította a fogát. Egyetlen vágya volt: legyen csend, és hagyják végre békén. Kezében egy köteg kéztörlővel és egy adag ragtapasszal, szemét lesütve bicegett ki a mosdóból, egy nyugalmas helyet keresve, ahol megvárhatja, hogy elálljon a vérzés. Felkecmergett az emeletre vezető, vörös szőnyeggel borított lépcsőn. A felső szinten nem voltak sokan, és talált egy széket is, amire lehuppanhatott.

– Basszus – suttogta maga elé. – Basszus, basszus, basszus.

Soha többé nem fogad el félszívvel felkérést. Soha többé nem hagyja, hogy körbelökdössék a parketten, mint valami bábut. Soha többé nem megy ilyen elfuserált, puccos estélyekre!

– Ez a baj ezekkel a bálokkal. Tele van hétvégi sofőrökkel.

Lilla meglepetten pillantott fel. A férfi állt mellette, akivel a partketten ütköztek. Jólfésült, elegáns negyvenes, tökéletes szabású öltönyben, derekára simuló, jellegzetes fazonú tangós nadrágban, ragyogóra suvikolt cipőben. A félelmetes férfi táncosok egyike, akik jelenlétükkel mindig zavarba hozták Lillát.

– Hétvégi sofőrök? – kérdezett vissza a lány.

– Olyan táncosok, akik nem járnak milongára, de egy évben egyszer szeretik felvenni a legszebb báli ruhájukat, hogy abban parádézzanak. Katasztrófa, amit a parketten művelnek. Nulla navigáció, mennek mindenfelé, mintha táncirány nem is létezne – mondta összehúzott szemöldökkel.

– Bocsánat – préselte ki magából Lilla, de közben düh bizsergette a fejbőrét. Nem elég, hogy mindjárt elvérzik, ez a fazon még a nyakára is mászik, hogy kioktassa?

– Dehogyis! Ne kérj bocsánatot, nem a te hibád. Ez a vezető feladata lenne. Nagyon gáz, amit az a pacák művelt. Így nem lehet egy nővel táncolni. Nagyon fáj? – A férfi kemény, pattogós hangvétele lágyabbá, együttérzővé vált. – Adri érezte, hogy összekoccantatok, keresett is a tanda végén, de eltűntél. Kicsit aggódott miattad.

Lilla lehámozta a kéztörlőt a sebéről. Már kevésbé vérzett, de a papírdarabot még így is átitatta.

– Jesszus – sápadt el a férfi. – Hozzak neked valamit? Hívjak segítséget? Kell valami kötszer? Fertőtlenítő?

– Nem, köszönöm. Jól vagyok.

– Akkor legalább valami innivalót hozok neked. Vizet, üdítőt, esetleg valami töményet?

– Bármi jó.

A lányt meglepte a férfi hirtelen barátságossága, készségessége. Mondjuk tényleg ijesztő volt az a véráztatta borogatás. Eléggé fájt, de Lilla lassan kezdett megnyugodni. Már nem tűnt olyan vészesnek a helyzet. A seb inkább volt széles karcolás, mint mély vágás. A további tangózástól mindenesetre a kedvét és a bátorságát is elvette. A férfi gyorsan visszatért.    

 – Víz, pezsgő, Jäger. Mit kérsz?   

– Ilyen sorrendben jöhet – mosolyodott el Lilla.

– Ez a beszéd!

– Dehogyis, a Jägert nem kérem.

– Pedig jól jön az ilyenkor.

– Na jó, de csak egy kortyot.

Lilla magát is meglepte hirtelen fesztelenségével. Jól esett a tömény, gyógynövényes ital. Felmelegítette és ellazította.

– Én még kezdő vagyok – szólt, a lépcső alján kavargó forgatagot kémlelve. – Nem is kellett volna eljönnöm. Csak hát sehol nem volt kiírva, hogy ide csak haladó táncosok jöhetnek. És azt sem mondta a barátnőm, aki elhívott, hogy minimum operabál öltözék a dresscode.

– Ugyan már – horkantott a férfi. – Haladó táncosok? Oké, akad olyan is. De a többség felcicomázott díszpinty. Ide nem a táncélményért érdemes jönni.

– Hát akkor miért?

– Mondjuk úgy, hogy ez egy társasági esemény. Az ember kicsit csillog, kicsit cseveg, pezsgőzik, pletykálkodik, megtudakolja, ki melyik szilveszteri buliba megy. Oké, egy kicsit tangózik, de csak nagyon módjával, nagyon óvatosan. Ha engem kérdezel, én bármelyik sima, hétköznapi milongán jobbakat táncolok, mint itt.

– Akkor meg mire ez a nagy felhajtás?

– Jó kérdés. Fel lehet venni azt a ruhát, amin amúgy egész évben a molyok ropják. Meg sokan félnek attól, hogy kimaradnak valamiből. Aztán mindig rájössz, hogy ha nem jössz el, akkor sem szalasztottál el semmit.

–  Ez elég kiábrándítóan hangzik.

– Hát…

Egy kicsit hallgattak, Lilla felhajtotta a vizet. Az előtérben beszélgetők csevegésén átszüremlett a teremben szóló zene. A férfi arca hirtelen felderült, egyik lábfejével finoman topogott a ritmusra, halkan dúdolni kezdett.

– Ez az egyik kedvenc számom – jegyzete meg révedő tekintettel, a távoli dallamokra fülelve. – Nagyon fáj még a lábad? – kérdezte tétován. Lilla megrázta a fejét.

– De még nem merek lemerészkedni a terembe – tette hozzá.  

– Esetleg itt? De csak akkor, ha… Mármint, nem akarok tolakodó lenni vagy ilyesmi….

A lány válasz helyett bólintott. A férfi felé nyújtotta a kezét. Lilla bizonytalanul lépett hozzá, óvatosan tette a vállára a kezét. Jobb keze összefonódott a férfi baljával. A puha, meleg tenyér érintése, partnere testének közelsége eleinte zavarba hozta. Egy darabig nem is mozdultak semerre. Csak álltak ott, talán egy percig is, időt adva maguknak, hogy megérkezzenek egymáshoz. A tánctartás fokozatosan alakult öleléssé. A lány karja a férfi válla köré, a férfi karja a lány dereka köré fonódott. És sétáltak. Eleinte óvatosan, aztán egyre lendületesebben, a felgyűrűző zenére hangolódva. Kisebb, rövidebb lépések a ritmikus, pattogós részeknél, hosszabb, elnyújtottan elegáns mozdulatok a dallamosabbaknál. Lilla izmai ellazultak, teste lassan kiengedett a merev feszülésből. Ruganyosan és érzékenyen simult a férfi karjába. A lábszárán nyújtózó fájdalom távoli árnyéknak tűnt csupán. Úgy érezte, nemcsak az emelet hideg márványpadlóján sétálnak körbe, hanem mintha egy spirál mentén haladnának lefelé, egyre lejjebb, az egység élményének mély, felfedezetlen rétegei felé. Lilla még soha, senkivel nem érzett ilyen kellemes összhangot, ilyen tökéletes kapcsolódást. Mintha nem különálló emberek lettek volna, hanem egy különös, négylábú lény, egy androgün, melynek elszakított felei ismét egymásra találtak.

Fogalma sem volt, meddig táncoltak. Időérzékével együtt a gondolatait is elengedte. Nem volt más, csak testük összeolvadó melege, a lélegzet, a szívdobbanás, a séta, az ölelés, a távoli zene – kérdések, kétségek nélkül. A végtelenségig is ellebegett volna ebben az állapotban, ebben a kapcsolódásban.

Mikor aztán megálltak, és lassan, óvatosan kibontakozva elengedték egymást, Lilla úgy érezte, egy darabot hasítanak le róla. Új és meglepően fájdalmas érzés volt.

– Jó veled – mondta halkan a férfi. – Nagyon finom az ölelésed. Szívesen táncolnék még veled. De most vissza kell térnem a terembe.

Lilla bólintott. Hang nem jött ki a torkán. A férfi a lány felé nyújtotta a karját, aki mellé lépett. Karon fogva, összehangolt léptekkel mentek le a lépcsőn az előcsarnokba.

Közben Eszter is megérkezett. Kezében egy üveg pezsgővel, szélesen gesztikulálva beszélgetett egy másik nővel. Szeme elkerekedett, mikor meglátta barátnőjét.

– Hová parancsolod? – kérdezte a férfi.

– Itt jó lesz, köszönöm.

– Remélem, találkozunk és táncolunk még – mondta, és finoman megpuszilta a lány arcát.

– Én is remélem – mosolygott Lilla. Kicsit kótyagosnak érezte magát a tömegben, a zsibongás szédítette. Mintha egy felhőn lebegett volna. A hozzá siető Eszter azonban hamar visszahúzta a földre.

– Te szerencsés ribanc, csak nem a Szászvári Rolanddal táncoltál?

– A kivel?

– A pasival, akivel úgy vonultatok le a lépcsőn, mintha legalábbis az alattvalóik közé leereszkedő király és királyné lennétek!

– Nem mutatkoztunk be egymásnak.

– Ne hülyéskedj, Budapest egyik legjobb tangósa. Mit nem adnék, ha egyszer táncolna velem… Hogy sikerült rávenned?

– Nem vettem rá.

– Érthetetlen.

Lillát kicsit bántotta Eszter hitetlenkedése, de nem sértődött meg rajta. Már nem is haragudott rá a délután miatt. Még érezte testében a tánc finom vibrálását, partnere érintését, illatát, mozdulataik összehangolt hullámzását. A sebe nem sajgott már.

A környzet is barátságosabbnak tűnt. A fények kedves melegséggel ragyogtak, nem bántó vibrálással, mint amikor megérkezett. Az embereket szebbnek találta. Nem kikent-kifent páváskodó díszpintyeknek, akiknek először látta őket – sokkal inkább esendő, hétköznapi nőknek és férfiaknak, akik egy kis szépséget, némi csillogást, fényt igyekeznek csempészni a sötét, téli éjszakába. És reménykednek, hogy külsejük mellett talán a lelkük is felragyog kicsit egy tánc, egy találkozás, egy ölelés által. De hiába a hosszú készülődés, a gardrób legmélyéről előrángatott, elegáns ruhák – az, hogy mit élnek meg, úgysem ezen múlik. Hiszen a legszebb pillanatokat az ember úgyis váratlanul, ajándékba kapja.

1 thought on “A karácsonyi tangó bál – novella”

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s